Az én kutyám, az ÉN kutyám

Ma délelőtt terápiás képzésen voltunk Fridával és Anita, a kiképzünk mondott egy mondatot, ami aztán egész nap a fejemben járt. A kutyák jutalmazásáról beszélgettünk, amikor Anita csak egy fél mondat erejéig megemlítette, hogy ne csak "úgy toljuk a jutalomfalatot a kutyának", hanem fejezzük ki az érzelmeinket neki, éreztessük vele, hogy büszkék vagyunk rá és "ő az én kutyám".

Se Mayánál, se Fridánál nem éreztem rögtön az első pillanatban, ahogy megláttam őket, hogy ők az én kutyáim. Mayánál az járt a fejemben, hogy most akkor szeretnem KELL? Fridánál pedig, hogy konkrétan nem vagyok normális :-)

Mayánál egy szerdai napon éreztem, hogy tényleg szeretem, úgy igazán....Arra mentem haza, hogy szédszedte az egyik kedvenc vadkakaó pálmámat. Ült a romokon, a lakás tele volt virágfölddel és csóvált. Ült, vigyorgott, én pedig nem arra gondoltam, hogy mennyit kell takarítani, hogy néz ki a lakás és a fenébe, az volt a kedvenc pálmám....Hanem arra, hogy mennyire jó hogy van...

Fridánál szombat volt, este 11-kor vittem le őket még egy utolsó esti pisire. Esett az eső, fáradt voltam és csak az járt a fejemben, hogy be ne pisiljen Frida a lépcsőházba, mert akkor mehetek vissza a felmosóvödörért. Beszálltunk a liftbe, Mayára akartam rátenni a pórázt, amikor Frida rám nézett úgy, ahogy korábban nem. De az is lehet, hogy én néztem rá másképp. Egy szeptember végi szombat este lettem igazán a gazdája. És akkor lett ő is igazán az ÉN KUTYÁM.

A "kutyám" és az "én kutyám" között nekem van különbség. Mindenki, akinek van kutyája elmondhatja, hogy "van kutyám". De az "én kutyám" számomra  kölcsönös megértést, elfogadást és mindenekelőtt feltétlen szeretetet jelent. Pontosan tudjuk, mit várhatunk el egymástól. Tudom mik a határaik és ők is ismerik az enyémeket. Ők az ÉN KUTYÁIM.