A KEA rajzpályázat eredményhirdetése is most volt
Sok érdeklődő volt idén is, a lányokkal ismételten megállapítottuk, hogy még mindig rengeteg ember nem tudja, mit is csinál egy terápiás kutya. "De jó, hogy ilyen is van!" volt az általános reakció. Valamiért sokan jöttek oda hozzám, hogy "kutyát akar a gyerek, meséljek neki arról, hogy milyen nehéz a kutyatartás". Volt egy 12 év körüli kisfiú, akiben egykori önmagamra ismertem. Van már hörcsöge, tengerimalacai, akváriuma, de ő kutyát akar...5 éves koromtól én is kaptam mindenféle "kutyapótlékot", de mivel a kutyát semmi és senki nem pótolhatja, végül röpke 7 évnyi küzdelem után lett is saját négylábúm. Ennek a kisfiúnak a szülei még ellenálltak- de már nem sokáig szerintem, bár a "majd úgyis rám marad a kutyasétáltatás" rémképe még visszatartja őket. Nem tudom, miért van a nemkutyásoknak fóbiája a kutyasétáltatástól, szerintem a világ egyik legjobb dolga. 12 évesen is így gondoltam, eszembe nem jutott volna a szüleimet megkérni, hogy vigyék le sétálni a kutyámat helyettem.Lehetett hideg, eshetett, fújhatott a szél, de én mentem sétálni vele. Igazság szerint nem is szerettem, ha más viszi le. Amikor meghalt, pont a séta volt az egyik dolog, ami a leginkább hiányzott. Leginkább az esti 7 órás...azt szerettem a legjobban és majdnem egy évig nem is tudtam magammal nagyon mit kezdeni abban az időben. Az ember csak azt érzi, hogy "itt az idő, menni kell", de nincs kivel...Iszonyú, amikor egy kutyás átkerül a nemkutyások táborába. Nagyon remélem, hogy szeretnek odafennt annyira, hogy egy percet sem kell majd kutya nélkül élnem.
Terápiás kutya kollégáink, akik velünk voltak a hétvégén:
Sophie, Kókusz, Frutti, Táltos és Maya
A lányok azért pihentek is, nem csak dolgoztak :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése