Évzáró kirándulás

2013 utolsó kirándulására mentünk a csajokkal az ingókövekhez. Nagyon szeretek ott sétálni, a régi kutyámat is oda vittük futni, az volt neki az egyetlen hely,ahol szabadon futhatott...Ott nem kellett attól tartanunk, hogy megtámad valakit. Mayáékkal nyilván nem kell ettől félni, de még ma is a magányosabb helyeket szeretem. Alapból nem vagyok "bandázós kutyasétáltató", nekem a séta nem arról szól, hogy beszélgetek a többi kutyással és oda sem figyelek merre járnak az enyémek. Sokkal jobban szeretek hármasban menni velük, ilyenkor gyakorolunk, tanulunk, vagy csak gondolkodunk az élet nagy dolgain. Na jó, azt inkább én szoktam ;-), de nekem ez a konnektor, ami igazán feltölt. Rengeteget dolgozok,a napi 10-12 óra tanítást máshogy nem is nagyon bírnám. Az igazi az lenne, ha egy erdő mellett lakhatnék a lányokkal és akkor mehetnénk ki, amikor csak akarnánk :-) Lehet ez lesz az "5 éves tervem". Meg az, hogy elvegyen feleségül egy állatorvos ;-)) Praktikus lenne, ha alfahím nélküli csonka falkánk egy szakértővel egészülne ki ;-)

Idén reménykedtem benne, hogy megússzuk a menetrendszerinti "fehérvári hasmenést", de nem sikerült. Fridát kapta el eléggé, szombaton felvittem a pesti dokinkhoz, de nem igazán javult úgy, ahogy szerettem volna. Ma a régi állatorvosomhoz mentünk itt Fehérváron. 20 évvel (még leírni is döbbenetes) ezelőtt ismertem meg, akkor nyitotta a rendelőjét a doktornő. 13 éves voltam, akkora már sejtehető volt, hogy nem lesz egyszerű történet a kutyám. Ez a doktornő volt az orvosunk az utolsó pillanatig. A mai eszemmel hihetetlen, hogy komolyan vett, ahányszor mentem/hívtam, soha nem kereste a szüleimet. Mondjuk nekem sem jutott eszembe, hogy velük küldjem el a kutyámat, vagy elhívjam őket magammal. Az én kutyám volt, soha nem volt kérdés számomra, hogy nekem kell mindent rendeznem vele kapcsolatban egyedül. Az utolsó években már a rendelőt is ki kellett üríteni, ha mentem a kutyámmal, olyan világháborút rendezett...Ma, több, mint 14 évvel a kutyám halála után először mentem újra ehhez a doktornőhöz. Borzasztóan furcsa, szívszorító volt. Nem gondoltam volna, hogy a doktornő felismer, de pár perc múlva megkérdezte, hogy én én vagyok e. Az asztalán azóta is kint van a kutyám képe, azt mondta azóta sem volt olyan nehéz esete...Meglepődött, hogy én újra kutyás, újra spánieles lettem, ráadásul duplán. Azt hitte, az első spánielemmel átélt rémálom után az életben nem lesz többé kutyám. Nem sok választott el tőle....De a halála után egy percig nem éreztem megkönnyebbülést, pedig minden kívülállónak áldásnak tűnhetett, hogy ő már nincs. Iszonyatosan hiányzott, mintha szívemet tépték volna ki. Végignéztem, hogy megy ki az élet a szeméből, ernyednek el az izmai...kutyához nem méltó élet után méltatlan lett a halála is. De imádtam, bármilyen is volt és ha valaki azt mondaná, hogy visszakaphatom, gondolkodás nélkül igent mondanék. Kellene pont úgy és mindazok ellenére, amilyen volt. Talán ezért nem lett igaza a doktornőnek :-)