Áttettük a székhelyünket a lányokkal az év hátralévő részében Fehérvárra a szüleimhez. Annyi év telt el az első kutyám halála óta, de a mai napig gombóc van a torkomban, amikor Mayával és most már Fridával sétálunk ott, ahol régen vele sétáltam. Imádom a lányokat, nem szerethetném jobban őket, de ha később jött volna ő az életemben, nem gyerekként, akkor soha többé nem lett volna új kutyám. Egykutyás gazda lettem volna. Pokoli volt az elvesztése, belehaltam, amikor el kellett altatni. Egy évig nem tértem magamhoz, évekig nem bírtam kutyára nézni. Amerikában együtt éltem két kutyával, Rudy-val és a kis Jewel-lal, de őket készen kaptam, ők voltak az én lízingelt kutyáim. Rudy nélkül biztosan nem bírtam volna ki az utolsó fél évet Kaliforniában, de nem hozhattam magammal. Aztán hazajöttem és 2009. január 30-án reggel a kávémat kavargatva azt éreztem belehalok, ha nem lesz újra kutyám. Bele is haltam volna. Aztán április 9-én megszületett Maya és vele kisimultak a dolgok.
Tavaly decembertől eléggé összekuszálódtak a dolgok, felfordult minden, érzelmileg nagyon nehéz volt ez az év. Aztán jött Frida. Először azt hittem azért, hogy megnehezítsen mindent. Maya után ő volt az első kutya, akinél azt éreztem, belehalok, ha máshoz kerül. Vele viszont kerek lett minden.
Van úgy, hogy a segítség egy kutya testében érkezik. Őt küldik, hogy segítsen visszatalálni a helyes útra. Maya olyan volt, mint egy fáklya, aminek a fényét lehet követni az éjszakában. Fridával pedig kaptam egy olyan hatalmas dózis szeretet, amiről nem is gondoltam, hogy létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése